– Megtörtént esemény. Saját történet. –
2017. november 23-án reggel egy autizmussal élő kisfiú otthoni viseletben, téli öltözet nélkül elkószált IV. kerületi otthonából. Őrangyalával a Hősök terénél találkozott.
Azon a reggelen is a szokásos tömött sorok álltak a Hősök teréről a Dózsa György útra vezető kanyarodó sávokban, így volt időm szemlélődni. Egyszer csak megakadt a szemem egy 11-12 év körüli kisfiún, aki – ahhoz képest, hogy 5 Celsius fok volt – igen alulöltözötten sétálgatott a járdán. Vékony melegítőnadrág, póló és széthúzott melegítőfelső volt rajta. A járásán, a nagy karlendítésein és a tekintetén is lehetett látni, hogy valamilyen idegi-fejlődési rendellenességgel él. Nagyon tempósan haladt a Dózsa György út felé. Egyértelmű volt, hogy nincs rendben az összkép. Ez a kisfiú nem csak leszaladt egy kifliért.
Bár utam balra vitt volna, átsoroltam a jobbra haladó sávba és – amennyire a forgalom engedte – igyekeztem követni. Elég feltűnően – a maga nagyívű karlengető módján, az ég felé tekintgetve, fűtött lakáshoz öltözve – áthaladt a Szépművészeti Múzeum előtti buszmegállóban álló reggeli, munkába igyekvő tömegen. A dugóban araszolva bíztam benne, hátha itt valaki megállítja és gondjaiba veszi, de sajnos nem így történt.
Mire utolértem, már túljutott a Gundel Károly úti kereszteződésen is. A Honvéd Kórházzal szemben szabálytalanul felparkoltam a járdára, kipattantam az autóból, és odaléptem hozzá. Köszöntem neki, bemutatkoztam, megkérdeztem a nevét, kérdezgettem, hogy került ide, de egy árva szót sem tudott szólni ekkor és később sem. A tekintete nagyon barátságos volt, s egyben kérlelő, bizakodó. Szociális zavaros állapotából kifolyólag nagyon óvatosan közeledtem hozzá. Megfogtam a kezeit. Teljesen el voltak fagyva. Felhúztam a cipzárt a felsőjén. Ő lehúzta. Felhúztam újra. Ő megint le. Közeledett hozzám. Magamhoz öleltem. Aztán ujjacskájával az autóra mutatva jelezte, hogy beülne. Mindenre gondolva…, előtte még felhívtam a rendőrséget és amikor már vonalban voltak, akkor engedtem becsücsülni az autóba. Személyleírást adtam a kisfiúról és elmondtam, milyen különös ismertetőjegyei vannak. Aztán vártunk… Az autóban megkínáltam a reggelire hozott banánnal és egy müzli szelettel. Boldogan elmajszolta a banánt. A müzli a padlón végezte. Egy darabig lefoglalta magát a fejtámlák magasságának állítgatásával és a kulcstartómmal. Aztán ismét mutogatással jelezte, hogy ki akar szállni. Hideg ide vagy oda, eleget tettem a kérésnek, mert nem tudhattam, mit vált ki belőle, ha korlátozom. Közben végig beszéltem hozzá; mondtam, hogy vigyázok rá, segítek neki hazajutni, várjuk a rendőr bácsikat. Aztán hirtelen gondolt egyet és elindult abba az irányba, ahonnan jött. Kértem, hogy álljon meg, de ő csak szaporán haladt tovább. Érthető okokból lefogni, visszahúzni nem akartam. Aztán mégis meg kellett tennem, amikor piros jelzésnél le akart lépni a zebrára. Az épp oda érkező autós is éber volt, nagyot fékezett, és én is a megfelelő pillanatban rántottam vissza a gyermeket. Ezen aztán ő csibészesen elmosolyodott. Nekem a szívem majd’ kiugrott… Visszasétáltunk, és végre megérkezett három rendőrautó is. Az egyik rendőr azonnal ráadta a kabátját. Ők már nevén szólították. Be tudták azonosítani, mivel már jelentették az eltűnését.
Nem sorolom fel, hogy hány féle módon végződhetett volna rosszul ez a történet.
Nem körvonalazom, hogy körülbelül hány ember mellett ment el az a kisfiú és hány tömegközlekedési eszközt használt, míg a IV. kerületi otthonából a Hősök terén át a Gundel Károly körútig ezt a távolságot megtette, anélkül, hogy bárkinek szemet szúrt volna az ő rendellenes jelenléte.
Hálás vagyok, hogy az isteni gondviselés aznap nekem adott feladatot.
Hálás vagyok, hogy hittem a szememnek és az ösztöneimnek.
Hálásak lehetnénk, ha mindenki egy kicsit nyitottabb szemmel, éberebben és érzékenyebben lenne jelen a jelenben, a mostban, és úgy egyáltalán a való világban.
