BLOG

A „Szerencse lánya” (Luckiest girl alive) című filmben hangzott el ez a jótanács:
„Írd meg úgy, mintha senki sem olvasná! (…) Pláne nem a szüleid! Így írunk olvasásra érdemes művet.”
Ez az őszinteség legmagasabb foka. Így teszek.

Egy „kései” gyerek emlékezései 3.

A szavak hatalma (3. rész)

A hat-hét éves „Editke, a kései gyerek” súlyos kérdéseinél tartottam, kedves Olvasóm.

Hogy is volt ez? Miért lettem én „kései”? Valamit elrontottam? Hibáztam? Én késtem? Rajtam múlt? Lehet, hogy haragszanak is rám emiatt?

Biztos rajtam. Naná! Hiszen én vagyok a kései gyerek. Nem a szüleim a kései szülők. Szóval biztos én vagyok a ludas.

De hogy mindig magyarázni kell a létezésemet?

Miért kell mindig megmagyarázni a létezesemet???

Azt, hogy VAGYOK. Hogy MOST vagyok.

Későn érkeztem (állítólag), de itt vagyok.

(Így felnőttfejjel azt kérdezném: Miért kell ezt kvázi validálni? Miért kell magyarázkodni?)

És hiába a szeretetteljes óda arról, hogy a legnagyobb boldogság, ami érhette a szüleimet, hogy megszülettem, ez az egész akkor is bizarr volt.

Gyakorlatilag a „létesülésem” magyarázata hangzott el minden új ismeretségnél.

És folyamatosan felerősítette bennem a tudatosságot azzal kapcsolatban, hogy nekem kevesebb fog jutni a szüleimből, mint a 20+ évvel idősebb nővéreimnek.

Mert „kései” vagyok.

Mert késtem.

És ez veszteség. Óriási, pótolhatatlan, és gyerekfejjel, gyerekszívvel feldolgozhatatlan veszteség.

Hogy milyen hangulatban és lelkiállapotban teltek az idejekorán megkomolyodott „Editke, a kései gyerek” mindennapjai, a következő részben elmesélem.

Sőt! Ott már „szakmázni” is fogok. 😉

Megosztás Facebookon
Scroll to Top