BLOG

A „Szerencse lánya” (Luckiest girl alive) című filmben hangzott el ez a jótanács:
„Írd meg úgy, mintha senki sem olvasná! (…) Pláne nem a szüleid! Így írunk olvasásra érdemes művet.”
Ez az őszinteség legmagasabb foka. Így teszek.

Egy „kései” gyerek emlékezései

A szavak hatalma (1. rész)

Kései.

Ez az egy szó.

A szó, ami 30+ év anticipációs – vagyis megelőző – gyászra ítélt…

Itt van velem az ovis kis fejem, amikor kigyúlt benne a fény, hogy mit jelent „kései” gyereknek lenni.

Igen, kedves Olvasóm, alapvetően azt, hogy később születtem, mint ahogy az megszokott volt 1980-ban a szülő-gyermek életkori relációban. De a lényeg nem ez volt.

A megvilágosodás halványan pislákoló szomorú gyertyalángként szórta rám a fájdalmas felismerés fényjátékát, hogy nekem 20+ évvel kevesebb fog jutni a szüleimből, mint a két nővéremnek jut belőlük. (Testvéreim születésemkor már a húszas éveiket taposták és két-két unokával is megajándékozták a szüleinket.)

És ez nem alku tárgya. A számok – akárcsak a tények – makacs dolgok. Nincs vita. Nincs vigasz sem. Élhetnek bármeddig. Én vesztettem 20+ évet. És nem csak a nővéreimhez, de minden más korombeli gyerekhez képest is, akik nem „későn” születtek a családjukba.

Hogy hogy lehet egy 6-7 év körüli gyermek ennyire bölcs?
Bár tudnám! De hogy így esett, az tényeset.
A szeretet lehetett, ami nyomra vezetett.

S ha a történet csak ennyi lenne, az is bőven elég lenne.

Azonban itt nem állt meg a szó hatalma. Ennél jóval nagyobb térhódításra vágyott.

De hogy mi járt még a 6-7 éves fejemben, mi zajlott a kis szívemben, milyen félelmek kísértettek, milyen kérdésekre kerestem a választ, a folytatásban elmesélem.

Megosztás Facebookon
Scroll to Top