A szavak hatalma (2. rész)
Az 1. részben addig jutottam, kedves Olvasóm, hogy megosztottam veled 30+ éves anticipációs (megelőző) gyászom történetének kiindulópontját, ami egy szó volt: „kései”.
Történetemet 6-7 éves korom tájékán indítottam, amikor ennek az értelmével kapcsolatban fény gyúlt a buksimban.
„Editke, a kis kései gyerek.” – hallottam vagy százszor.
Eleinte csak kérdőjelek villogtak a fejemben, hogy miért is kell ezt mindig elmondani, amikor valaki új embernek bemutatnak. Zavarban is voltam.
Annyit értettem, éreztem, hogy valami különleges van ebben, mert mindenkinek kikerekedett a szeme, felhúzódott a szemöldöke és mosolyra húzódott a szája.
Aztán jöttek a magyarázó kiegészítések, hogy anyukám 41 éves volt, amikor születtem, és ekkor már 4 unokája volt.
Cikáztak a fejemben a kérdések, hogy mi ebben a rendkívüli vagy mi ebben a rendhagyó, amiért minden alkalommal ezt el kell mondani az ismeretleneknek, mintha magnószalagról játszanák. S hiába szólt ez a „lejátszás” a szüleim szívének szikrázó szeretetével és melegségével átszőve, azt éreztem, hogy valami nehezedik rám…
Aztán megértettem, hogy – így a 80-as évek elején – az volt a megszokott, hogy negyven év körüli szülőktől már kirepültek a fiatal felnőtt gyerekek, megházasodtak, és kezdődtek az unokázós évek. Mondjuk édesanyám életében ez is megvolt. [Haha… 🙂 Mily’ elragadó, amikor a nagynéni születik később…]
No jó, de mit történt itt? Miért lettem én „kései”? – kattogtam.
Erről én tehetek? Valamit elrontottam? Hibáztam? Én késtem? De hogyan is? Rajtam múlt? Lehet, hogy haragszanak is rám emiatt?
Súlyos kérdések ezek egy gyerekléleknek…
Hogy mennyire?
A folytatásban elmesélem…
