Egy „kései” gyerek emlékezései 4.

Ahogy a fotón is látszik, nem tettetett örömmel lengek a hintán, és nem volt ez másként egyéb tevékenységeim során sem. Többnyire nagyon boldog és vidám gyermek voltam. Többnyire…

Sok leckét megtanultam:

• nem mutatjuk mások előtt, ha gondunk van, mert mit fognak gondolni…;
• össze kell szedni magunkat, mert az élet megy tovább, nincs megállás, „hajts” van;
• ha összeszorított foggal is, de mindig csinálni kell a dolgunkat;
• az élet nehéz, mindenkinek megvan a maga baja.

A leghétköznapibb mondatok, melyekből legalább kettőt tízből tízen biztosan hallottak gyerekkorukban. (és jó eséllyel – sajnos – felnőttként mondják tovább ők is)

Ártalmatlannak tűnő, rozsdás reflexből jövő mondatok, melyek valójában ezt üzenik mindannyiunknak:

• Ne éld meg őszintén az érzéseidet! Nyomd el, fojtsd el, rejtsd el őket, mert a külvilág nem nyitott rá, és megítélhetnek miatta!
• Nincs idő az érzéseid azonosítására, megélésére, feldolgozására, mert kint zajlik az élet.
• Nem adhatsz magadnak pihenőt sem testi, sem lelki panaszod esetén.
• Fogadd el a nehézségeket: mindig vannak és lesznek is, cipeld őket tovább, ahogy mindenki más is teszi! (És ha lehet, akkor nyafogás nélkül.)

Gyerekként a fentiek egy olyan közeget építettek körém, amiben azt éreztem, hogy a szomorúságomnak, a szívfájdalmamnak nincs tere, és nincs rá idő sem, és főleg nem tartozik másra. Az én bajom, hogy min búslakodom éppen. Ezt nekem kell megoldani.

Mi maradt hát?

Igen, kedves Olvasóm, a benntartás.

A belső monológok és párbeszédek, a melankólia, a bekönnyező szemek, az éjszakától való félelem (mi van, ha nem ébrednek fel, akiket szeretek?). És talán a legsúlyosabb… Az érzelmi kötődés bizonytalanságának és veszélyének tudattalan megélése, megérzése.

E mögött több van, mint sejtenéd, kedves Olvasóm.

A válaszok nem az asztalfiókban voltak.

Sok-sok elmélyült önismereti munka, érzés- és emlékelemzés vezetett oda, amíg összeraktam ezt a képet.

A folytatásban erről is mesélek.