Rá kellett jönnöm, hogy az Élet évek óta folyamatosan olyan helyzetekbe sodort, ahol arra volt szükség, hogy segítsek. Meghallgatással, jó szóval, értő figyelemmel, ötlettel, tanáccsal, tevőleges feladatokkal, idővel, pénzzel, erkölcsi támogatással.

Időbe telt, míg felismertem, hogy ez nem véletlen…

A segítő tevékenységekkel kapcsolatos tanulmányaimat 2019-ben kezdtem.

Dr. Buda László Ultrarövid Terápia® tanfolyamának első generációs Ultrarövid terápiás konzulense vagyok.

Dr. Buda László tanfolyami palettájáról 2020-ban a SzomatoDráma egyéni konzulens képzést is elvégeztem.

A Life és business coach képesítésre a Coaching and Love Academy kiemelkedő minőségű rendszerében tettem szert 2021-ben.

A Gyászfeldolgozás® Módszer Specialista (Certified Grief Recovery Method^© Specialist) licencemet az amerikai központú Grief Ricovery Institute magyarországi képviseleténél, a Gyászfeldolgozás Módszer® Magyarország-nál szereztem 2022-ben.

Holisztikus Mentorként 2023-ban végeztem.

Hipnózis tanulmányaim alapjait 2024-ben tettem le.

Az elmúlt 20 évben pénzügyi ágazatban, szabályozási, ellenőrzési és kommunikációs területen igyekeztem értéket teremteni (ez félig még mindig az életem része). Előtte pedig szinkronszínészként örvendeztettem meg a – főleg mese rajongó – tv nézőket.

Hogy tudd, nem „elméleti búvár” vagyok, hanem merültem is már nagyon sokat…

45 éves vagyok, 19 éves iker fiúk boldog és büszke édesanyja.

18 éves koromig Szerencsen éltem. Édesapám halász volt, Édesanyám az egykori Szerencsi Cukorgyár dolgozója.

Egy nagyon érdekes családmodellben nőttem fel. „Kései” születésemkor a szüleim már négyszeres nagyszülők voltak, 2 és 4 éves unokákkal. A nővéreim pedig korukat tekintve anyáim lehettek volna. Szóval egyke is voltam, meg nem is… Három édesanyám is volt, meg nem is…

Százszor is hallottam talán, hogy „Editke, a kis kései gyerek”. Ennek a jelentőségéről, az életemen hagyott mérföldes lenyomatairól (és ha már itt tartunk, a szavak hatalmáról) a blogomon olvashatsz.

36-38 éves koromig anticipációs (megelőző) gyászt éltem át, mivel nagyon korán – talán még 6-7 évesen – összeraktam, hogy a „kései”-ben az is benne van, hogy én 20+ évet kicsúsztam a szüleim életéből, ezért nekem ennyivel kevesebb jut majd belőlük, és tudtam, hogy a megszokottnál korábban fogom őket elveszíteni.

36 éves voltam, amikor Édesapám meghalt, 38 éves, amikor Édesanyám ment el.

Sajnos őket az idősebb nővérem jócskán megelőzte. 25 éves voltam, amikor ő elhunyt.

A másik nővéremmel a kapcsolatom 2021-ben megszakadt, így a szó szoros értelmében vett származási családom megszűnt létezni.

2015-től a válás és a váltott gyermeknevelés szolgáltatott kihívásokat.

Kicsivel később átéltem életem legnagyobb traumáját: az akkori élettársam börtönbe került. Ez az állapot másfél évig képezte részét mindennapjaimnak, minden velejárójával együtt (titkolózás mindenki előtt; Oscar-díjas alakítások, hogy velem minden rendben van; börtönlátogatások, motozások, börtöncsomag összeállítás, levelezés, extrém anyagi erőfeszítések, stb.).

Ezt követő éveim a magam köré emelt falak lebontásával, a befagyott érzelmeim kiolvasztásával, a bizalomra való képességem újraépítésével, az életem minden területén eluralkodott szikla keménységem visszapuhításával, a megbocsátás, megbékélés, elfogadás és tovább lépés törekvéseivel teltek.

Ha választanom kellene, mit tűzök a zászlómra, ezek lennének azok:

• az ítélkezésmentes, tiszta, értő figyelem és meghallgatás,
• az érzelmi igazság tisztelete mindenekfelett.

A tiszta figyelemről eddig is tudtam, hogy mennyire fajsúlyos tényező, de igazi jelentőségét és fokmérőjét a konzultációk során tapasztalhattam meg. Az eredmények és visszacsatolások azt mutatják, hogy hatalmas hiányállapot van figyelemből. Rohanunk, kapkodunk, időhiányban vagyunk, dőlnek az információk a telefonunkra, a számítógépünkre, reagálni kell, válaszolni kell, frissíteni kell, követni kell, s végül a lényegre, az emberi kapcsolatokra, az odafigyelésre, a meghallgatásra nem marad idő.

Meghatározó útravaló egy konzulens számára, amikor a kliens azt jelzi vissza, hogy neki egész eddigi életében nem adatott még meg, hogy több órán keresztül csak rá figyeljenek, és megakasztás nélkül beszélhessen, csak magáról, és csak ő legyen a téma. Vagy amikor azt mondja a kliens, hogy igazából, ha más eredmény nem lett volna, csak az, hogy megélhette, hogy ítélkezés- és kritikamentes figyelmet kapott, már megérte.

Persze sem a cél, sem az eredmény nem áll meg ennyiben, de fontosnak tartottam megosztani, hogy néha milyen egyszerű dolgok képesek átütő eredmények elérésére.

Kifejezett erősségemnek érzem a tiszta, fókuszált figyelem, az empátia és a tisztán látás képességét.

Az érzelmi igazság elismerésével és tiszteletével kapcsolatos tudásmegosztásnak nagy figyelmet szentelek munkásságom során, mert úgy tapasztalom, hogy óriási károkat tud okozni a kapcsolatokban ennek a semmibe vétele, sőt olykor porba tiprása. De ugyanilyen fontos egyéni szinten is a saját magunkkal való őszinteség, a saját érzelmi igazságunk megtalálása, felismerése, elismerése, felvállalása.